HYUNDAI,KIA,TIRAKER,SORENTO

A 2004-es Accent azonban még csak egy köztes mérföldkőnek tekinthető ezen az úton – vagyis picivel elmarad a kortársaitól, nem úgy, mint ma például az i30. Az Accentet 2000-től gyártották, és ha nem is sok sikerrel, de még a rali-vb-n is elindították a WRC kocsit, szenvedett is vele Alister McRae és Armin Schwarz. Aztán belátták.

2003-ban viszont megkapta a típus ezt az új orrot, ilyet ajánlott fel kipróbálásra nekünk Levi. Valószínűleg a formaterv tehet róla, az én fejemben régebbiként élt ez a modellt, pedig nem: 2006-ban még gyártották, tehát a legutolsó darabok szűk háromévesek. Viszonylag hosszasan árulták ki a készleteket itthon, az aktuális Accent később érkezett meg hozzánk, mint a vele azonos Kia Rio.

A Hyundai hazai múltjával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a márkaképviselet és a hálózat elég zűrös múltra tekint vissza. Tesztünk szereplője már a gyári képviseleten keresztül került az országba, Levi második tulajként vette meg tizenpárezer kilométerrel. Persze a presztízs nem szériatartozék, de Levinek volt már korábban egy gömbölyű Accentje, ő már nem félt a marketing- és tartóssági mítoszok nélküli típustól.

Viszont ránézésre tényleg nem különleges kocsi. Szerintem e cikk olvasói közül sokan megesküdnének rá, hogy még sosem láttak ilyet az utcán. Pedig de. Sőt, használtan meglepően sok van belőle, nem is drágán. A legolcsóbb motor volt Levi autójában, az 1,3 literes, 86 lovas benzines, 12 szeleppel és Mitsubishi-hátszéllel, aminek egyszerű oka van: a koreaiak sokáig a japánoktól vették a technikát, a Hyundai a Mitsutól, a Kia a Mazdától, a Samsung a Nissantól. (Oké, a Daewoo a GM-től, de az egy másik sztori.) Volt egy nagyobb, 1,5-ös benzinmotor is, meg egy hasonló méretű, háromhengeres dízel is, a VM-től. Aki az Alfa 33 ősdízeleivel bármiféle kapcsolatot feltételez, nem téved, bár a Hyundai-féle motor közös nyomócsöves befecskendezésű volt.

Ahogy a Népítéletet átnéztem, ezekre a dízelekre volt pár panasz, bár az elégedetlenek nagyon kevesen vannak. A common railnek sajnos nem kell sok (víz a gázolajban) ahhoz, hogy a vevőelégedettséget hatékonyan rombolja. A kedvencem az az értékelő , aki a Képek az autómról rovatba Chris Rea Road to Hell című lemezének a borítóját töltötte fel. Amúgy sok gond nincs velük, a koraiaknál gond lehet a fényszórók foncsoraival meg egy-két aprósággal, amúgy pedig arra kell ügyelni, hogy ne legyen törött.

Ám a vevőelégedettség nagyon relatív dolog. Ha egy autótól nem vársz semmit, de olcsó és működik, elégedett leszel. Ha sokat vársz, mert drága, még ha alapvetően működik is, de gariban cserélni kell a kuplungmunkahengert, akkor azt mondod: egy xxx ne romoljon el ennyiért. Egy Hyundainál ilyesmi nem okoz traumát, Levit sem viselte meg, sőt, inkább imponál a gyártói gondoskodás. Meg az, hogy ezenkívül csak a normál karbantartásra volt szükség 15 ezrenként, továbbá kiégett egyetlen izzó (más példányok jobban fogyasztják ezeket): nagyjából százezret költött a kocsi szervizelésére, úgy, hogy már a 15 ezreset ő fizette, és már a hatvanezres is megvolt. Ami nem hangzik rosszul, még akkor sem, ha tudjuk: 90 ezernél aktuális egy vezérműszíjcsere. Hát ennyit a vevőelégedettségről.

A formatervező iskolákban valószínűleg alaptantárgy a minimálautó-tervezés, és aki az Accentet tervezte, jó eredménnyel vizsgázott a tárgyból. A lényeg: ne lehessen belekötni semmilyen formába. Vagyis kerülni kell a kísérleti megoldásokat. Az anyagminőség lehet akármilyen, a vevő úgyis egy vállrándítással elintézi, hogy amúgy is olcsó volt. Továbbá kerülni kell az ergonómiai bukfenceket, kísérletezzenek csak a franciák. Kerek műszerek, kvarcóra, lámpakapcsoló az indexkaron, csomagtérnyitó a padlón. Ahogy tanítják.

Hátul van hely két normál termetű felnőttnek, igaz, az ülés közelebb van a padlóhoz a ma megszokottnál, ezért kevésbé támasztja meg a combot. Ha nem is ülnék le itt egy világ körüli túrát, azért elviselhető a helyzet. A csomagtartó is egész jó méretű lenne, ha Levi nem épített volna bele egy mélyládát, erősítőstől.

Hogy ezt miért tehette, arra akkor jöttem rá, amikor elindultam az Accenttel. Az autó zajos, és a hangok határozottan a padló irányából jönnek, vagyis a kipufogót és a kerekek gördülését hallom. Ezek nem szép hangok, pláne városon kívül, de a régi elv működik: hangos autó nincs, csak gyenge hifi. Ennek megfelelően az ember hamar választja az aktív zajcsökkentést, vagyis ad egy kis kakaót a zenének és kész.

Az Accent papucsorra meglepő módon látszik a vezetőülésből, ami igazi ritkaság a kockalada-éra vége óta. Pedig igény lenne rá, főleg parkoláskor. A Hyundai ezt könnyű kormányzással is támogatja, és vezetni is gyerekjáték. Mintha a koreaiak arra gondoltak volna, hogy csupa reumás, ízületi panaszokkal bajlódó nő fogja vezetni: a padálokra szinte elég ránézni, és már akcióba is léptek. Ez igaz a fékre is, nagyon precízen működik, addig a pontig, amikor elblokkolnak az első kerekek, ABS híján. Szóval észnél kell lenni vészfékezéskor – vagy a vásárláskor, és ABS-eset keresni.

Amúgy a váltó pöpec, pontosan kapcsolható, kár, hogy nyöszörög egy kicsit váltáskor valami. Ezen és a hátsó fékek halk nyikkanásán kívül más jele nem nagyon van belül az öregedésnek: a kárpitok sem túl kopottak, a műanyagok meg olyanok, mint új korukban. Ez persze nem azt jelenti, hogy szépek, hanem azt, hogy lényegében nem romlott az állapotuk.